2019. január 2., szerda

hatodik rész | Bogi 02. 28.

Sziasztok, drágaságok!❤
Tudom-tudom, évmilliárdok teltek el az utolsó fejezet óta, de remélem, ezzel a résszel kárpótolni tudlak titeket. Lehet, már említettem, hogy ez a rész egy áthajlás két nagy bumm között, és remélem, még a téli szünetben sikerül titeket megörvendeztetnem az első igazán lényeges fordulóponttal.
Addig is élvezzétek ezt a rövidke fejezetet, és jól jegyezzétek meg a lányt, mert még nagy szerepe lesz valahol, valamikor (időszámításunk szerint jövőre, egy másik történetben... oops, spoiler?)
Boldogságos új évet nektek! ❤
Itt a dal is, élvezzétek, szeressétek! 
És csatlakozzatok a csoporthoz, hátha elcsíptek egy kis morzsát a következő fejezetből! 
________________________________________________________

   Egész nap a telefonomat bámultam, és Isti sms-ére vártam, de az egyetlen beérkező üzenet az Orange-tól származott, akik a legújabb akciójukról adtak értesítést. Isti nem jelentkezett, nem hívott, és nem láttam a folyosón, pedig ma két órája volt abban az épületben, ahol én is tartózkodtam.
16:56. Figyeltem a telefonom záróképernyőjére beállított analóg órát, és a nagymánussal[1] együtt számoltam a másodperceket. Negyvenöt, negyvenhat, negyvenhét. Még három perc, és véget ér az utolsó órám is. Semmit sem jegyzeteltem, és ez nem vallott rám. Mindig én voltam az, aki a tanár összes szavát leírta, aki mindig tudta, mi kell majd a dolgozatokra. A lánynak, akinek csakis tízesei voltak, most fogalma sincs arról, hol van, és miért van épp ott, akkor, abban a teremben.
   16:58. Másra sem tudtam gondolni, csak a tegnapi napra. Egymilliószor végigpörgettem már magamban a délelőttöt, a délutánt, az estét, mindent, amiből rájöhettem volna, melyik volt az a pillanat, amikor elcsesztem, amikor végérvényesen lelepleztem magam egy olyan ember előtt, aki elől menekülnöm és rejtőzködnöm kellett volna, mert bármennyire is ártatlannak tűnik, képes a feje tetejére állítania a világomat, amit három év alatt sikerült gondosan újraépítenem.
   16:59. Talán akkor jött rá, ki vagyok, amikor megkérdeztem, hogy mit keres Isti fürdőszobájában. Talán. De eszembe jutott a tekintete, és az, ahogy végigmért, mire azonnal elvetettem ezt a gondolatot. Nem, ő már azelőtt tudta, hogy ki vagyok, még mielőtt kinyitottam volna a számat.
A mellettem ülő lány pakolása szakítja meg a gondolatmenetemet. Amint felfogtam, hogy vége van az utolsó órámnak is, mindent bedobtam a táskába, és úgy szaladtam ki a teremből, ahogy csak tudtam. Hirtelen kellemetlenül éreztem magamat, a szívem összeszorult, és alig kaptam levegőt, úgy éreztem, mintha egy láthatatlan kéz fojtogatná a torkomat.
   Kilépve a terem ajtaján, hatalmas embertengerrel találtam szembe magamat, amitől szinte nem is látszottak a folyosón elhelyezkedő szekrények. Alig jutottam el a lépcsőig anélkül, hogy valakinek nekimentem volna. Ennyire rosszul még sosem éreztem magam emberek között, a gyomromban kavargó idegesség úgy gyötört, mint ahogy a másnaposság szokott.
   Csípős hideg szél csapta meg az arcom, amikor végre kiléptem a hatalmas ajtón. Csak a sétányhoz érve lassítottam le a lépéseimet, egészen addig vitt magával a tömeg, nem hagyta, hogy az átlag tempónál lezserebben haladjak. Amint a légzésem csillapodott, és a szívem sem kalapált már olyan hevesen, előhalásztam a táskámból a fekete kötött kesztyűmet, ám még mielőtt felvettem volna, megnéztem a telefonomon az időt. Alig múlt két perccel öt óra, ami azt jelentette, hogy még volt kerek negyven percem a busz érkezéséig.
   Bevásárlás – ugrott be hirtelen a gondolat, és máris tudtam, mivel fogom eltölteni a maradék időmet.
   Az egyetemmel szemben volt egy Profi, általában innen vásároltam be magamnak a hétvégére. Megálltam az átjárónál, ahol akkora volt a tömeg, mintha legalább pénzt osztogattak volna a másik oldalon. Amikor zöldre váltott a lámpa, úgy indultak meg az emberek, mint a tehéncsorda, nem is nagyon kellett magam erőltetnem azon, hogy gyorsan haladjak, egyszerűen vittek magukkal előre. Ha nem így lett volna, valószínűleg megállok a forgalmas utca közepén, épp akkor, amikor az autósoknak vált zöldre a jelzés.
   Ábrándos állapotomat inkább a közeledő évfordulóra fogtam, mintsem az új srác megjelenésére. Ezzel próbáltam hitegetni magamat, de kénytelen voltam bevallani, hogy ez életem egyik legnagyobb hazugsága.
   A bolt meglepő módon néptelen, alig volt rajtam kívül tíz ember. Szerencsére az a hatalmas tömeg az alig húsz méterre lévő buszmegálló felé igyekezett, így nem kellett kiálljam a hosszú sorokat a kasszánál.
   Kedvtelenül sétáltam végig a polcok között, átnéztem a legtöbb élelmiszeren, automatikusan raktam a kosaramba az otthonra szükséges dolgokat. Szinte biztos voltam abban, hogy egy csomó mindent elfelejtettem megvenni, de ezzel a ténnyel nem is akartam foglalkozni.
   Képzeletben már a lakásomban voltam, az ágyamon feküdtem, ahova mindig el tudtam bújni a gondjaim és a külvilág elől. Pihenni akartam, átaludni az egész hétvégét, miközben mit sem törődve azzal, hogy az évfordulóval a bolond vénasszony jóslata is be fog következni. Próbáltam nem hinni benne, szabályosan késztettem magam arra, hogy elhatárolódjak az igazságtól, de az mindig rádöbbentett a jelenlegi helyzetemre: baromira rettegtem attól, hogy minden egyes kijelentése teljesülni fog, mert az első alkalommal is az összes kártya igazat mondott. Remény, váratlan öröm, állandóság, Cupido. Az ismerős mantra egyre hangosabban és hangosabban csengett a fülemben, nem is tudtam másra gondolni, csak erre az öt szóra.
   Csak az egyik kassza volt nyitva, emiatt hárman álltak előttem, egy idős néni az unokájával és egy kapucnis, valószínűleg velem egyidős lány. Rossz szokásom volt az eladó lassúságán zsörtölődni, és olyankor fogom ki a kasszabon[2] cserélést, amikor épp nagyon siettem. Naná, hogy ez most sem történt másképp. Idegesen topogtam, folyamatosan a telefonom kijelzőjén lévő órát bámultam, vagy épp olyan szemekkel bámultam a csajt, hogy ha az feltekintett volna a munkájából, tuti szörnyethal ijedtében.
   Az előttem lévőnek csengett a telefonja, ami önmagában nem is jelentett volna említésre méltó jelenséget, ha nem egy ismerős Parno Graszt dallam szólalt volna meg.
   A szívem akkorát dobbant, hogy attól tartottam, ki fog ugrani a helyéről. Két részem kezdett el veszekedni egymással: az egyik azért rimánkodott, hogy a kapucnis csaj azonnal felvegye a telefont, a másik pedig azt akarta, hogy ez az ismerős, agyonhallgatott nóta végigmenjen.

Sokszor hallott régi történet,
Apám szava csendesebben száll,
Nézz rám a kályha melegében,
A kávé is lassan kihűl már.

   Épp akkor, amikor belejöttem a dal dúdolásába, a lány kivette a telefont a zsebéből, és miután elhúzta az ujját a képernyőn, a füléhez emelve a készüléket beszélni kezdett. A második villámcsapás ekkor hasított belém. Meg is feledkeztem arról, hogy a lábam automatikusan dobolni kezdte az ütemet, vagy hogy fejben énekeltem, de az is kevesen múlott, hogy a számat kinyitva hangosan mondjam a szöveget. Ezek a lényeges érzések eltörpülnek amellett, amit akkor éreztem, amikor meghallottam a lány hangját. Azonnal tudtam, hogy ő az, nem kellett ahhoz megforduljon, hogy megbizonyosodjak róla.
   Csak akkor vettem észre, hogy ahogy kivette a telefont a zsebéből, kiesett az öngyújtója is. A késztetés úgy tört rám, mint egy hosszú nap után a fáradtság és az álmosság: két pillanat alatt lehajoltam és megragadtam a gyújtót. Nem vette észre ezt a mozdulatomat sem, teljesen el volt foglalva a beszélgetőpartnerével.
   Csak akkor tudatosul bennem igazán, mit is fogtam a kezemben, amikor felrémlett előttem Heidi alakja és személyisége. A régi Heidi soha a büdös életben nem vett volna a kezébe cigit, még akkor sem, ha az élete múlt volna rajta. Megforgattam a kezemben a kis átlátszó szerkezetet, ami már félig üres volt, így ahogy össze-vissza mozgattam, lötyögött benne az öngyújtógáz.
   Az idős nő a pénztárcájával babrált, Heidi pedig bontotta a vonalat, és a telefonját idegesen a zsebébe süllyesztette. Nem vette észre, hogy hiányzik valami onnan, így egy nagy levegőt vettem, tettem egy lépést előre, és anélkül, hogy vázoltam volna magamban a lehetséges eshetőségeket a beszélgetésünkről, megböktem a vállát, és vártam, hogy felém forduljon.
   Nem tudom, melyikünk lepődött meg jobban: ő, mert majdnem három év elteltével ismét ott álltam előtte, vagy én, amiért olyan állapotban láttam őt. A haja kócos volt, a szőke tincsek megfakultak, látszott, hogy nem ápolta őket rendesen, pedig évekkel ezelőtt az volt a mindene.
   –  Ez... ez a tied – nyújtottam felé a gyújtót, és próbáltam arra törekedni, hogy a hangom ne remegjen annyira, mint a kezem.
   Az ujjaim között pihenő tárgyat nézte, és eleinte nem értette, miért nyújtottam felé, de aztán gyorsan végigtapogatta az összes zsebét, és amikor rájött, hogy hiányzik valami, kétkedve ugyan, de a gyújtója után nyúlt. Közben még véletlenül sem ért össze a tenyerünk, és feltűnt, hogy gyorsan elkapta a kezét, épphogy megfogta a kékes árnyalatú, téglalap alakú eszközt.
   Ő jött a sorban, így hátat fordított nekem. Ledobta a hátáról a táskáját, kivette belőle a pénztárcáját, és ahogy a kasszásnő lehúzta a tárgyakat a gépen, ő abban a sorrendbe dobálta bele a megvásárolt dolgokat a füzetei mellé. Kapkodva mozgott, és tudtam, hogy ez csakis miattam lehetett. Igyekezett minél hamarabb eltűnni onnan, hogy a lehető legtávolabb legyen tőlem. Eleinte arra gondoltam, hogy az arcom miatt menekül.
   A régi csoportból mindenkivel megszakítottam a kapcsolatot a baleset után, mert nem akartam egyedül folytatni a táncot, arra viszont nem gondoltam, hogy így a csapattagok felém sem fognak majd nézni. Ugyan az első két hétben meglátogattak a kórházban, de láttam az arcukon azt a szánalmat és a megvetést, amit bármennyire is szerettek volna titkolni, nem tudták letörölni az arcukról. Egyszerűen képtelen voltam szembenézni velük, mert eszembe juttatták a siralmas helyzetemet, vagy a testem állapotát. De legfőképp azt, hogy Lóri már nincs velem. Sem akkor, sem most nem tudtam eldönteni, melyik a rosszabb.
   Heidi sietősen a hátára vette a táskáját, ám még mielőtt teljesen elfordult volna, felém nézett, egyenesen a szemembe. Ugyan csak egy pillanatig találkozott a pillantásunk, mégis annyi érzést és üzenetet küldött felém, amivel ott, abban a pillanatban hirtelen nem tudtam mit kezdeni. A tekintetéből fájdalom tükröződött, és ezen a kinézete csak rontott, mintsem javított. Lerítt róla, hogy problémái voltak, és a régi Boglárka legszívesebben utána rohant volna, hogy segítsen rajta, de a mostani visszahúzódó, gyenge, tehetetlen énemnek erősebb visszatartó ereje volt, mint amire számítottam. Fogalmam sem volt, hogyan kellene segítenem neki vagy rajta, és ettől még ramatyabbul éreztem magamat, mint azelőtt.

 ✘✘✘

   Amint hazaértem, hálát adtam a fűtött lakásért, mert kint rettenetesen lehűlt a levegő. A mínusz fokoknak hála teljesen átfagytam, és a hazafelé tartó úton csak azon kattogott az agyam, mennyire jó lesz majd a biztonságot nyújtó lakásomban felmelegedni is. Gyűlöltem ezt a dermesztő, latyakos időszakot, amikor akkor is átázott a cipőm, ha az a legerősebb bőrből készült is. Ezen még az sem segített, hogy az anyagot vízállónak titulálták. Ez bizonyította, hogy a tervezők valószínűleg egy olyan helyről származtak, ahol enyhék a telek, és nem olyanok, mint itt, Kolozsváron, ahol, ha a gyalogos fel akar menni a járdára, először meg kell másszon egy dombnyi havat.
   Kipakoltam a táskámból a bevásárolt cuccokat, de az asztalon hagytam a makarónit és a tele[3]meát, és odatettem egy kisebb fazékban vizet főni. Rutinos mozdulatok voltak ezek, az utóbbi időben rengeteg sajtos makarónit ettem, mert azt könnyen és hamar elkészítettem, ráadásul még laktatott is. 
   Észre sem vettem, hogy kavargatás közben elkezdtem táncolni. Eleinte csak a fejemet lóbáltam jobbra-balra, előre-hátra, aztán a lábam és a csípőm is betársult, de fogalmam sincs, hogy a mozdulatsor előtt vagy közben kezdtem el énekelni.
   –  Már nem szédülök a fényben, a poharam félig tele van, nem a szesztől leszek részeg...
   Ám az utolsó sort nem csak magamban énekeltem, betársult mellém egy ismerős, rekedtes, férfias hang, aminek hallatán kiesett a kezemből a fehér fedő, amit a makarónira akartam tenni.
   –  ...annyi legyen, amennyi most van.
   Nem mertem megfordulni, egyszerűen képtelen voltam a szemébe nézni, pedig pontosan tudtam, milyen fejet vághatott. Elképedő, döbbent, meglepett. Az az eshetőség, hogy megbolondultam, teljességgel ki volt zárva az ő szemében.
   Megtámaszkodtam a pultban, összeszorítottam a szememet, és másodpercekig nem engedtem ki a levegőt. Vártam a folytatást, azt, hogy kérdőre vonjon, hogy megkérdezze, mi a fene ütött belém. Az elmúlt három évben egyetlen egy énekhang sem hagyta el a számat, az előbb pedig három sort énekeltem el egy ismert dal szövegéből, és ha nem szakít félbe, ki tudja, talán a végéig is eljutok. Megremegett a gyomrom, amikor eljutott a tudatomig ez a gondolat. A különösen bizsergető érzés elkezdte az uralma alá vonni a testemet, és ettől legszívesebben kiszaladtam volna a világból, oda, ahol senki sem talál meg, oda, ahova Szabinak tilos a belépés. Szabi.
   Eszembe jutott az egész napi figyelmetlenségemnek az oka, és ettől máris megembereltem magam. A zavartság nem tért vissza, helyette a józan eszem irányított, és nem hagytam, hogy ismét a kérdések és a feltételezések lepjék el a fejemet.
   - Ülj le, mindjárt kész a vacsora – szóltam oda a hátamnál álló, valószínűleg még mindig a döbbenet hatása alatt álló srácnak.
   Leszűrtem a tésztáról a vizet, és beletettem egy mélyebb tálba. Az utóbbi időben rendszeresen két emberre főztem, mert Isti rákapott a kosztomra, és inkább készítettem egyszerre többet, mintsem kétszer keveset, ezzel megelőztem a második főzés alatti káromkodást és Isti ócsárolását is.
   Szótlanul sétált oda a szekrényhez, kivett két tányért, aztán a fiókból is előkotort két villát, addig én összekevertem a sajtot a makarónival. Mire ő is kész lett, én is az asztalra tettem a gőzölgő ételt.
   Egyszer sem törte meg a csendet, én pedig nem voltam hajlandó magyarázatot adni a tetteimre. Először nekem kellett volna rájönnöm, hogy mégis mi miatt kezdtem el énekelni csak úgy, minden előzmény nélkül, és csak utána oszthattam volna meg vele. Ameddig én sem tudom, addig ő se reménykedjen feleletben.
   Csak akkor szólalt meg, miután elvette előlem az üres tányért, és az övével együtt a ghivettába[4] tette.
   - Nem leszek itthon a hétvégén.
   A kijelentése hallatán kikerekedett a szemem, és egy pillanatig elfelejtettem lélegezni. A kezem fokozatosan kezdett el remegni, az egyik pillanatban még nagyobbakat, a másikban viszont már olyan erősen, hogy muszáj volt a combom közé szorítanom, hogy Isti ne vegye észre, mennyire megviselt ez a pár szó. Egy világ omlott össze bennem, és fogalmam sincs, honnan szedhettem össze a darabkáimat. Eddig ő tartotta bennem a lelket az évforduló előtt és alatt, ha nem rohant volna utánam tavaly, a sürgősségire kerültem volna alkoholmérgezésben.
   - M... mi az, hogy nem leszel itthon? – tettem fel a kérdést remegve, de azonnal megbántam.
   Valahogy nem akartam választ kapni rá, talán jobb lett volna nem tudnom, hova készült ahelyett, hogy mellettem lett volna abban a nehéz időszakban. Hát semmit sem jelentett neki, hogy szükségem volt rá ahhoz, hogy józanul vészeljem át azt a nyomorult huszonnégy órát?
   - Brassóba kell mennem egy versenyre – fújta ki a benntartott levegőt. Idegesen és bűnbánóan fordult felém, de nem hatott meg az arca. Ebben a pillanatban annyira gyűlöltem őt, mint soha senki mást. – Sajnálom, Bogi! Most szóltak, hogy áttették a dátumot, és már mindent leadtam a jelentkezéshez, nincs rá esély, hogy kihagyjam ezt a lehetőséget.
   Leállt a kezem remegése, a levegőt is normálisan vettem már. Látszólag lenyugodtam, de belül tomboltam. Támogatnom kellene őt ebben, gratulálni, kisegíteni, mert tudtam, hogy egy nívós eseményről volt szó, amire hónapokig készült, mégsem tudtam osztozni az örömében. Nem tudtam neki tiszta szívből sok sikert kívánni.
   - Semmi baj, Isti – nyeltem nagyot. – Megoldom. Nem lesz semmi baj.
   - Sajnálom, hogy nem lehetek veled itt, tudom, hogy szükséged lenne rám, de... – nem hagytam, hogy befejezze, mert valószínűleg a mondat végétől sírva fakadtam volna.
   - Isti, nyugodj meg! – álltam fel a székről, és immár felé fordulva, szemtől-szembe álltunk egymással. – Tényleg megoldom, nem lesz semmi baj!
   - Biztos? – vonta fel a szemöldökét. – Az előbb te... te énekeltél.
   Tudtam, hogy megemlíti! Lehunytam a szemem, kifújtam a levegőt, ám még mielőtt bármit is felhozhattam volna a mentségemre, folytatta a beszédet.
   - Tudom, hogy még mindig fáj neked, Bogi, és hogy ez a seb soha a büdös életben nem fog begyógyulni a szíveden, és valószínűleg az enyémen sem. Tudom, hogy a szombat kegyetlen lesz számodra, és megpróbálsz majd valamilyen úton-módon elmenekülni az érzéseid elől, és nem csak azért, mert évekkel ezelőtt ezen a napon halt meg a bátyám, hanem mert pont három évvel ezelőtt. És most ne gyere nekem azzal – emelte fel a mutatóujját, ezzel is belém fojtva a szót, ami kikívánkozott volna, ha nem folytatja olyan hevesen –, hogy te nem hiszel annak a vénasszonynak a varázslásában, mert tudom, hogy de. Ezt a beszélgetést lényegében tegnap már letisztáztuk.
   Bólintással jeleztem, hogy igaza van, legalábbis ami a beszélgetést illeti.
   – Megoldom – ismételtem magamat már fogalmam sincs, hányadszorra. Ez a szó a fejemben egy olyan mantrává kezdett alakulni, amit sikerül olyan tettetett érzelmekkel kimondanom, amiket már én is elhiszek.
   – Remélem, nem úgy, ahogy tavaly – emlékeztetett, és ettől egy olyan grimaszba rándult az arcom, amit már rég mutattam az emberek felé.
  – Most tényleg nem lesz semmi baj, Isti, higgy nekem!
   – Ha mégis közbejönne valami, nyugodtan hívd fel Szabit, ő otthon lesz.
   Alig mondta ki, máris puffogni kezdtem, és inkább elsétáltam a kamaráig. Az ajtó mellől elvettem egy flakon vizet, amiből töltöttem magamnak egy keveset.
   – Most mi a bajod vele? – kérdezte széttárt karokkal.
   – Nekem ugyan semmi – vontam meg a vállamat tettetett érdektelenséggel.
   – Igazán rendes srác, abszolút nem olyan, mint amilyennek képzeled – kelt a védelmére, amit nem hagyhattam szó nélkül.
    –  Mégis milyennek képzelem?
   –  Arrogánsnak. Beképzeltnek. Mindentudónak. Pimasznak. Nagyképűnek – sorolta a tulajdonságokat, mindegyiket egyenként kiemelve. Ezek pontosan ráillettek arra a Szabira, akivel volt szerencsém néhányszor találkozni.
   –  Miért, nem ilyen? – vágtam a szavába, miközben felvontam a szemöldökömet.
   –  Abszolút nem. És nem bánnád meg, ha megismernéd az igazi oldalát – vágta zsebre a kezét.
   –  Kösz, inkább kihagyom – vontam meg a vállam.
   –  Te tudod – vonta meg a vállát hanyagul, és a hanglejtése is sokkal semlegesebb volt. – Egész hétvégén otthon van, ha gondolod, menj át, és aludj a szobámban. Legalább meg lesz az érzete, hogy nem vagy magadban.
   –  Ezt a lehetőséget is passzolom, köszi – vigyorogtam rá gúnyosan.
   –  Bánni fogod, hogy így viselkedsz vele – ingatta meg a fejét rosszallóan.
   Erre jobbnak láttam, ha nem válaszolok. Egész nap ezen a srácon kattogtam, megállás nélkül az járt a fejemben, vajon miképpen férkőzhetett be ilyen gyorsan mindkettőnk életébe, de főleg az enyémbe. Nem értettem, honnan szerzett tudomást rólam annyi mindenről, hisz abban szinte biztos voltam, hogy Isti nem árulta volna el neki minden mocskos kis titkomat.
   –  El sem fogod hinni, kivel futottam ma össze – jutott hirtelen eszembe, amivel sikerült elterelnem a témát a szóban forgó srácról is. Végre!
   – Na, kivel? – kérdezte, és leülve a székére, kíváncsian várta a válaszomat.
   – Heidivel – mondtam ki a lány nevét, mire összevont szemöldökkel, döbbent arckifejezéssel pislogott vissza rám.
   – Nem hiszem!
   – Pedig de.
   – Biztos nem!
   – Tudtad, hogy cigizik?
   Csend. Döbbent, megkövült, fájdalmas csend.
   – Hogy mit csinál? – emelte fel a hangját.
   – Szóval nem tudtad? – esett le az állam.
   – Az az igazság... – kezdett bele, de aztán elakadt, és csak pillanatokkal később, egy sokkal másabb hangnemben folytatta. – Az az igazság, hogy fél éve nem jár be próbára. Ami a legrosszabb, teljesen elzárkózott tőlünk, nem reagál a hívásainkra, és ha meglát minket, akkor menekül, vagy úgy tesz, mintha nem is ismerne minket.
   Nem válaszoltam azonnal, helyette felelevenítettem magamban a kisboltban történteket. Magam elé képzeltem az alakját, a kinézetét, a viselkedését, és abban a pillanatban kitisztult előttem a kép.
   – Sejtem, miért lehet ez – kezdtem bele, és ahogy megpillantottam érdeklődő arckifejezését, azonnal folytattam. – Fogalmam sincs, mit tudsz róla, de, szerintem, rossz társaságba keveredett.
   – Az utolsó hónapokban baromi különösen viselkedett – húzta el a száját. – Késett a próbákról, volt, hogy el sem jött. Teljesen megbízhatatlanná vált.
   – Teljesen eltűnt az a pörgős, életvidám lány, aki egyszer a barátnőm volt – hajtottam le a fejem.
   Elszomorodtam ettől. Nem az aggasztott, hogy az ember egy bizonyos idő elteltével megváltozik, hisz nem maradhat ugyanaz, aki évekkel azelőtt volt, hanem az, hogy az a bizonyos ember a rossz irány felé kezdett el haladni. Hirtelen késztetést éreztem arra, hogy beleavatkozzak az életébe, megállítsam őt a rossz úton, és a jó felé térítsem, de tudtam, hogy nem tehetem. Nem az én dolgom. Három évvel ezelőtt teljesen kiléptem a tánccsoport életéből, és ezen nem akartam változtatni, függetlenül attól, hogy már Heidi sem a csapat tagja.
   – Valakinek beszélnie kéne vele – szólaltam meg ismét.
   – Nem hallgat már ránk. Ha meglát, bevesz egy éles kanyart, és úgy eltűnik, mintha ott sem lett volna – sóhajtott fel. – Reménytelen esetté vált.
   – Fogalmad sincs, mi történhetett vele, igaz? – pillantottam rá, de ekkor már tisztában voltam azzal, hogy a kérdésemre nem fogok konkrét választ kapni.
   – Ha tudtam volna, mire készül, megállítom – sóhajt fel elgyötörten.
   Isti és Heidi együtt nőtt fel, és ami még jobb, egy napon születtek, így a szülők is remek barátságot ápoltak. Évekig összejártak ünnepnapokon és vasárnaponként is, így a gyerekek hamar összebarátkoztak, és ezt a kapcsolatot felnőttkorukban sem szakították meg.  Ők voltak a filmekből ismert felnőtt korukra biztos összeházasodnak páros, akik sülve-főve együtt voltak, és sosem lehetett őket szétszakítani. Istinél természetes reakció volt, hogy aggódott Heidiért, és szinte biztos voltam abban, hogy részben magát is hibáztatja azért, ami a lánnyal történt.
   – Ő akarta ezt, Isti – szóltam hozzá egy kicsit lágyabban. – Nem vagy se az anyja, se az apja, hogy beleszólhass az életébe.
   – Nem, tényleg nem – sóhajtott. – Szinte a bátyja voltam, és észre sem vettem, hogy valami problémája van. Azt hittem, szerelmi csalódás, vagy valami hasonló, ezért nem kérdeztem, mert tudtam, hogy nem szeret az ilyesmiről beszélni, még velem sem.
   Láttam, hogy gyötörte ez az új információ, és fejben ócsárolni kezdtem magamat, amiért meggondolatlanul elmondtam neki. Ugyan joga volt tudni, mégis, ezzel sikerült beindítanom Isti önmarcangoló énjét, amit ugyan csak ritkán lehetett látni. Pont ezért volt pokoli érzés, hogy sikerült kihoznom belőle.
   – Majd rendbe jön az élete, ne aggódj – léptem oda hozzá, és magamhoz öleltem.
   Utáltam érintkezni az emberekkel, de Istihez már hozzászoktam, jól esett, hogy gondoskodott rólam. Ekkor rajtam volt a sor, hogy átöleljem, és éreztessem vele azt, hogy mellette vagyok, bármi történjék is. Lóri halálának évfordulója közeledtével mindketten sokkal érzékenyebbek voltunk, és a hír most sokkal fájdalmasabban hatott rá, mint kellett volna.
   Szorosan tartott, éreztem, hogy nem akart azonnal elengedni. Éreztem, mennyire szüksége volt erre. Sosem sírt, mindig magához szorított addig, ameddig elmúlt a fojtogató érzés a torkából. Akkor is így történt. Ahogy eltávolodott tőlem, a keze közé fogta az arcomat, és egy puszit nyomott a homlokomra. Szó nélkül a kabátjáért nyúlt, egy utolsó, boldognak tűnő mosolyt villantott felém, és a kijárat felé vette az irányt, miközben a következőt dúdolgatta:
   – Ugyanazt a poros utat járom, a cipőmön már nincsen repedés...


[1] Nagymánus - nagymutató
[2] Kasszabon - nyugta
[3] Telemea – sós túró (általában lángosra szokták ezt tenni)
[4] Ghivetă - [givetta] - mosogatókagyló

2018. december 26., szerda

Karácsonyi novella

Áldott, békés, szeretetben gazdag karácsonyt kívánok, drága blogolvasók!
Még a múlthét végén beígértem nektek ezt a novellát, de csak ma délután sikerült tökéletesítenem.  Egy kicsit bepillantást nyerhettek a régi tánccsoport életébe, megismerhetitek Lórit - bár itt abszolút nem a romantikus oldala kapott helyet (majd egyszer mindenképp).
A megvastagított nevekre kattintva megtaláljátok a zenéket.
Remélhetőleg még a téli szünetben hozom a következő fejezetet!
Fogadjátok sok szeretettel!
Sok-sok ölelés,
Krisztina
__________________________________


2014. december második hete

   Ez a harmadik év, amikor besegítek Lórinak a karácsonyi meglepetésben, de ez az első alkalom, amikor sokkal kötetlenebbek a napjaim, és több időt tudok a munkálatokra szánni. Szerencsére nem érzem annyira nehéznek a 12. osztályt ahhoz, hogy ne sajnáljam az időmet és az energiámat a segítségre.
   A tánccsoport egy része nálam gyűlt össze, mert az én lakásomban van a legtöbb konnektor. Négy sütő áll a rendelkezésünkre, valamint az én villanylerem is besegít, de még ennek ellenére is lassan haladunk a sütéssel. Az elmúlt három napban legalább ezer darab mézeskalácsot sütöttünk és díszítettünk, és csak ma került sor az islerekre, ám ez még a munka egy része, hátra vannak még az apró ajándékok és a képeslapok elkészítése, valamint a karácsonyi előadásunk összeállítása.
    Most beszéltem Elek bácsival – robban be Lóri a konyhámba. – Azt mondta, 20 fiú és 30 lány van jelenleg a kórházban.
   Gyorsan előkapok a fiókból egy post it-et, ráfirkantom a két számot, melléjük írva a kisfiú és kislány szavakat.
    Még azért pluszban is kéne csináljunk, nem? – teszi fel a kérdést Eszter. – Tavaly is kellett még vagy öt csomagot készítsünk az előadás napján.
    Dehogynem, mindkettőből csinálunk legalább tízzel többet – bólogatok bőszen, és ezt is a lapra írom.
   Elek bácsi a megyei kórház gyerekszekciójának az igazgatója, és nem mellesleg Lóri nagybátyja. Ez lesz a harmadik év, hogy az egyetemi tánccsoport, és még néhány kolozsvári fiatal ajándékkal és egy rövid műsorral készül a beteg gyerekek számára. Elképesztően büszke voltam Lórira amiatt, hogy ez mind az ő fejéből pattant ki még annak idején, és hogy a közelgő szesszió ellenére is végigvezeti a készülődés folyamatát.
   – Gondolkodtatok már az előadáson? – kérdezi Lóri, és ellop egy forró mézeskalácsot a tepsiből.
    A tavalyiból tanulva a színházasdit felejtsük is el – szólalt meg Abigél, amitől hangos zúgolódás tör ki.
   – Az tényleg baromi szar volt – ért egyet Isti is.
   – Szerintem inkább egy moldvai összeállítást csináljunk, körtánccal, dobogással, erőjátékkal – hozza fel Eszter.
   Szinte mindannyian egyetértünk vele. Tavaly egy betlehemes színdarabot adtunk elő, aminek semmi sikere nem volt, a gyerekek aludtak el ültükben. Még akkor eldöntöttük, hogy a következő évben teljesen mást fogunk előadni, de azon egyikünk sem gondolkodott, hogy micsodát.
    Lányoknál fekete body, és egyszínű, különböző árnyalatú szoknya, fehér harisnyával – ötletelek.
    Fiúknál színes ing, fekete nadrág, mellény és kalap – teszi hozzá a barátom.
   Elszabadulnak az ötletek, mindenki mond valamit, én pedig alig győzöm lejegyzetelni őket a határidőnaplómba. Lórit ismerve ezek az ötletek az ő fejében már kész koreográfiává alakulnak, amit csak be kell gyakorolni és színpadra kell vinni.
   A munka is szaporábban halad, szinte észre sem vettük, máris megvoltunk az islerekkel. Csak a krémet kellett még kikavarni, hogy aztán összerakhassuk a darabokat és csokit önthessünk rá.



   A táncpróbákon fantasztikus a hangulat. Nagyjából tizenhatan vagyunk, de mindig van egy-két időszakos ember, aki csak hébe-hóba segít be, ha nagyon muszáj. A bemelegítés után egyből hozzáállunk a koreográfia első részéhez, amit Lóri be is mutat nekünk. Egyszerű lépések mind, mégis egy gyönyörű látványban részesítik majd a közönséget.
   A moldvai táncokat különösképp szerették a nézők, főleg a gyerekek. Körtánc jellemzi, dobogások, esetleg ugrott lépések is vannak benne. Ha bevonjuk a kisebbeket ezekbe a táncokba, azt hiszik, játszunk, észre sem veszik, hogy sokszor egy kész előadást vezetünk le a segítségükkel.
   Ami érdekes, hogy sosem veszünk össze. Persze akadnak kisebb nézeteltérések, de valahogy mindig közös nevezőre jutunk. A koreográfiákat általában Lóri állítja össze, de nagyon sokszor megtörtént már, hogy mindenki beleszólt egy kicsit, mindenki kivette a részét a munkából. Szerettem a közös koreográfiákat, ilyenkor mindenki jobban teljesített, mind beleadtuk a lényünk egy részét, és az előadásokon önmagunkat adtuk. Élvezet volt nézni is ezeket a fellépéseket, de átélni a legjobb.
   December 20-án mentünk a kórházba, de az azt megelőző két nap éjt nappallá téve dolgoztunk, csomagoltunk, és kézimunkáztunk. A kislányoknak színes fülbevalókat készítettünk apró gyöngyökből, a fiúknak pedig egy csúzlit, a szüleik és a kórházi dolgozók legnagyobb örömére.
   A kórház gyerekosztályán ki van alakítva egy hatalmas játszószoba, amit a takarítók a kedvünkért most összepakoltak, ezzel teret biztosítva az előadásunknak. A szélre húzott asztalokra tettük a szendvicses tálcákat, a gyümölcsleveket és a ropogtatnivalót, amiket a délelőtt folyamán szereztünk be. A rengeteg apró gyermek teljesen ellepte az asztalokat és a székeket, nekünk esélyünk sincs elcsenni egy-egy perecet. Ez egyfelől jó, mert imádunk örömet okozni az embereknek, és ha több embernek tudunk egyszerre átadni valamit, az a legcsodálatosabb pillanat, ettől függetlenül viszont ez a gyermeksereg mind valamilyen betegség ellen küzd, a legtöbbjük leukémiás, vagy kisebb-nagyobb ciszták jelentek meg a szervezetükben, és szakad meg a szívem, ha arra gondolok, milyen nehéz lehet nekik így élni. A gyerekek nagyrészének fogalma sincs, milyen az a felhőtlen boldogság, a blokk előtt játszani a többiekkel, iskolába vagy óvodába járni. Ezek a gyerekek az életük nagy részét kórházakban töltötték, és még nagyon sokáig ott is kell maradjanak.
   Eszter a felkonferáló, magyarul és románul is üdvözli a gyerekeket, a szülőket, és az itt dolgozó embereket egyaránt, mi pedig idegesen toporgunk a szélen, várjuk, hogy befejezze, és megadja a jelet annak a srácnak, aki a zenét intézi. Mindig idegesek vagyunk a fellépések előtt, de az ilyen alkalmak, amikor gyerekek előtt táncolunk, sokkal stresszesebbek, nagyobb bennünk a teljesítési kényszer, sokkal maximalistábbak vagyunk. A gyerekek a legőszintébb teremtmények a világon, és ha valami nincs rendben egy előadásban, akkor ők az elsők, akik megmondják az igazat.
   Amint lekapcsolódnak a fények, és a szülők és elmormognak egy félhangos „sst”, addig is veszünk egy mély lélegzetet.
   Magamra vállaltam a kezdő szerepét, így ahogy elcsendesedik a terem és megvilágítják a színpadnak kijelölt néhány méternyi helyet, lassú, kimért lépésekkel elindulok a tánctér közepe felé, ügyelve arra, hogy a cipőm kopogása tisztán hallatszódjon. A halk, lassú zene, ami az Ördög útja címet viseli pár másodpercig csak morajnak tűnik, én pedig határozott léptekkel kezdem el a folyamatot. Jobbra-kettő-három-kopp-kopp. Balra-kettő-három-kopp-kopp. Jobbra-kettő-három-kopp-kopp. Balra-kettő-három-kopp-kopp. Elől-hátul-kirúg-zár. Elől-hátul-kirúg-zár. Elől-hátul-kirúg-zár. Lábcsere. Elől-hátul-kirúg-zár. Elől-hátul-kirúg-zár. Elől-hátul-kirúg-zár. Kopp-kopp-kopp. Mindvégig mosolyogva szemezek a kissrácokkal, igyekszem akkora önbizalmat és szeretetet sugározni feléjük, amekkorát csak tudok.
   Ez a folyamat ismétlődik az egész zene alatt, de minden egyes alkalommal egyre gyorsabban és gyorsabban. A másodiknál csatlakozik be mellém két srác, mindkettő megfogja a kezemet, és a lépéssor második részét már hármasban táncoljuk. Ez addig ismétlődik, ameddig mind a tizenhatan egy kört alkotunk. A fiúk közben kurjantank, a lányok visítanak, és ahogy fél szemmel kinézek a nézőkre, látom a gyerekek arcán az ámulatot és az imádatot. A pillanatnyi szünet után azonnal indul a Botosánka, ami egy sokkal pörgősebb, toborzóbb zene. Nem azt táncoljuk, amit eredetileg szoktak, hanem kitaláltunk néhány új lépést, ami többnyire dobogásból, ide-oda fordulásból áll. A zene első hallásra zűrzavarnak hangzik, és pont ezt adjuk elő mi is: néhány fiú a legényesekből átvett csapásokat táncol, közben a többi egymás vállát fogva haladnak körbe, miközben jobbra-balra ti-ti-táznak, a lányokkal síviteles közben visítunk, miközben a szoknyánk szinte csípőmagasságig repül, és a lendülettől egybemosódnak a színek.
   A szám végén mindenki azt hiszi, hogy vége van, kész, csak ennyire futja tőlünk, de az első öt másodpercnyi taps után elindul a Pálmácska zenéje, és szaladunk is a gyerekek után. Alig térünk el ebben a parányi teremben, így alkotunk egy kisebb és egy nagyobb kört, és ettől mindenki kényelmesen elfér. A kicsik egyáltalán nem ismerik ezt a táncot, így Lórival, Eszterrel és Istivel együtt beállunk a két kör közepére, és először bemutatjuk a lépéseket nekik. A szövegrészt románul és magyarul is elmondjuk, mert nagyjából fele-fele arányban vannak itt a gyerkőcök.
   Szétszóródunk közöttük, velük együtt táncoljuk, biztatjuk és dicsérjük őket. Öröm látni az arcukon, mennyire élvezik a játéknak tűnő táncot. Lóri marad egyedül középen, ő irányítja a második folyamatot. A négy átvetős lépés után mindkét oldalra először négyet-négyet tapsolunk, és amikor Lóri szól, akkor grimaszolunk, pacsizunk, vagy egymásnak ütjük a fenekünket.
   Rengeteg gyermek van itt, és a legtöbbjük fejére egy kendőt kötöttek, amivel eltakarják a kopasz fejecskéjüket. Annak ellenére, hogy ezek a gyerekek bizonyos időszakonként a kínok kínját élik át, és a túlélésért harcolnak, most nevetnek, szinte a fülükig ér a szájuk széle, és teljes erőbedobással ugrándoznak körülöttünk. A kacajuk túlharsogja a zenét, és már nem is dallamra lépünk, hanem úgy, ahogy jön, ahogy jól esik, az ő tempójukat követve. Miután kitáncoljuk magunkat, odaadjuk a névreszóló ajándékokat, aztán leülünk velük játszani.
   Ez életem egyik legszebb karácsonya.

_________________
Villanyler - elektromos sütő
Blokk - tömbház


2018. szeptember 11., kedd

ötödik rész | Szabi 02. 27.

Sziasztok, drágák!
Mint ahogy a cím is mutatja, ismét egy Szabolcs szemszöget hoztam nektek, remélem, a kedvetekre fog válni.
Fogalmam sincs, mi lesz a jövőheti fejezettel, mivel már sikeresen utolértem magam, és azon a héten írom a fejezeteket, amelyiken ki is teszem, és a mostani hétvégét egy táncháztalálkozón töltöm, amiről majd lesz egy élménybeszámoló a Zivataron. Ebből kifolyólag nem tudom, sikerül-e elkészülnöm jövő keddre a következő fejezettel, de ha nem, akkor a következő hétre megpróbálom bepótolni.
Ne felejtsétek el elmondani róla a véleményeteket! 
Millió csók,
Tina Xx
___________________

  Miután felöltöztem, kimentem a konyhába, ahol csak Isti várt rám, a lánynak se híre, se hamva nem volt. Lassan a kávéfőző mellé léptem, elkezdtem teletölteni a kannát vízzel, a kis tartályt meg kávéporral. Nem kérdeztem semmit, biztos voltam abban, hogy csak másodpercek kérdése, és ő maga lesz az, aki felhozza a témát.
   – Honnan tudtad, hogy ő az? – tért egyből a tárgyra.
   Bedugtam a prízába a kávéfőzőt, nekidőltem a konyhapultnak, és keresztbe font karokkal vártam, hogy tovább folytassa a kérdezősködést, mert őt ismerve nem ez volt az egyetlen dolog, ami fúrta az oldalát.
   – Egy szóval sem említettem, hogy a kocsmai zenész és az a lány, aki érkezni fog, ugyanaz a személy lenne, de te mégis azonnal rájöttél. Honnan? Honnan voltál ebben ennyire biztos?
   Egyik kezével az asztalt támasztott ahelyett, hogy engem nézett volna, a földet pásztázta, ezzel  próbálta elkerülni a tekintetemet, mint aki rettenetesen fél a válaszomtól.
   – Miért olyan elképesztő, hogy kitaláltam? Neki az előbb fel sem tűnt, hogy tudom – tettem hozzá mellékesen, de mintha meg sem hallotta volna.
   – Azért olyan elképesztő, mert rajtam, a kocsma főnökén, és most már rajtad kívül senki sem tudja.
   A durva, nyers hanglejtésétől kénytelen voltam hátrahőkölni. Sokszor láttam már idegesen, magából kikelve, így viszont még sosem.
   – Hogy érted azt, hogy nem tudja senki? Szerintem nagyon is egyértelmű, hogy ugyanarról az emberről van szó. A maszk nem takar annyit, hogy felismerhetetlen legyen az arca – értetlenkedtem.
   Képtelen voltam rájönni, miért kellett annyira titokban tartani a kilétét. A csaj gyönyörű volt, egy igazi jelenség, csakúgy a színpadon, mint a való életben. Tánc közben láttam a szemében azt az izzást, ami csakis egy igazi művészben található meg, és ezt most is, a rövid beszélgetésünk alatt is éreztem.
   – Ezért van általában sötétben, és messze a közönségtől – fújta ki a levegőt idegesen a hajába túrva. – Te is csak azért láttad az arcát, mert ott álltál közvetlenül előtte.
   Már nem volt olyan dühös, mint néhány pillanattal korábban, de még mindig feszülten tekintett hol rám, hol a falon lógó órára.
   – Miért tartjátok titokban?
   – Ez… bonyolult, és nem hiszem, hogy Bogi örülne, ha megosztanám veled. Ha úgy érzi, tudnod kell róla, előbb-utóbb úgyis mesél neked.
   Abból, ahogy rám pillantott, egyből tudtam, hogy ezzel lezártnak tekintette a témát, de képtelen voltam visszafogni magam, a szavak kikívánkoztak belőlem.
   – Amúgy egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy a két személy ugyanaz lenne, de voltak jelek, és hamar összekapcsoltam őket. – Már az első szó után felkapta a fejét, és az arcomat nézte, így már nem hagyhattam annyiban, muszáj volt magyarázkodnom. – Például, ahogy nemrég beharangoztad, hogy vendég jön, eléggé zavart voltál, és mintha nem akartad volna, hogy találkozzak az illetővel. Aztán, amikor belépett a fürdőbe, megláttam az arcát. Meglepően ismerősnek tűnt, de először nem tudtam hová tenni. Csak akkor tudatosult bennem igazán, amikor megszólalt. Azonnal felismertem a hangját. – Ahogy felidéztem magamban a zavart, kipirult arcát, akaratlanul is mosolyra húztam a számat. –  Mondjuk még volt bennem egy kis kétség, de az abban a pillanatban el is tűnt, mihelyst a tegnap esti mondatom felelevenítésére azonnal reagált, és pont úgy, ahogyan arra számítottam.
   – Őrület – nevetett fel, és ismét a hajába túrt. – Ha hiszed, ha nem, hatással voltál rá.
   A hanglejtésében volt valami különös, éreztem benne egy kis utalást is, amitől az arcomra került egy olyan zavart mosoly, amit képtelen voltam levakarni magamról. Próbáltam normális fejet vágni, de sehogy sem jött össze. Végül megembereltem magam, próbáltam a legközömbösebben viselkedni, hogy ne jöjjön rá az igazságra.
   – De, ahogy elnézem, ez a dolog kölcsönös.
   – Már miért lenne kölcsönös?! – csattantam fel hirtelen, de aztán rájöttem, hogy ezzel csak elárultam magam, és sokkal higgadtabban folytattam. – Ugyan, Isti, ne játszd a kerítőt!
   – Én? Kerítőt? Ugyan, kérlek, én sosem vetemednék ilyesmire!
   Nevetett, de láttam rajta, hogy sántikál valamiben, túl hamar reagált a kérésemre. Ahelyett, hogy szóvá tettem volna az észrevételemet, belekortyoltam a forró, keserű italomba, és elgondolkodtam. Bogi. Rengeteg nevet elképzeltem neki, de egyik sem érhetett fel a valódihoz. Ízlelgettem magamban, gondolatban rengetegszer kimondtam, mindig másképp. Szinte ezer százalékig biztos voltam abban, hogy nem ez volt az utolsó alkalom, hogy keresztezték egymást az útjaink, és ettől a ténytől egy pimasz mosolyra húztam a számat. Próbáltam palástolni, nehogy Istinek feltűnjön a hirtelen változás.

✗✗✗

   A nap további része eseménytelenül telt. Ameddig Isti egyetemen volt, addig én otthon döglődtem, és álláslehetőség után kutattam az interneten, kevés sikerrel. A legtöbb munka kétkezi volt, és bármennyire is értettem a kőműveskedéshez, a villanyszereléssel és a vízvezeték szereléssel már meggyűlik a bajom, és a legtöbb munkaadó csak olyan embert keresett, aki a fenti kettőre szakosodott.
   Hat körül járhatott az idő, amikor megcsörrent a telefonom. Amint megláttam az ismerős nevet, azonnal jobbra húztam a zöld ikont.
   – A helyzet a következő – kezdett bele köszönés nélkül, de időm sem volt kérdőre vonni emiatt, olyan gyorsan beszélt, hogy alig tudtam követni. – Magadra kapsz egy inget és egy farmert, és kábé másfél óra múlva itt fogsz várni a Bölcsészkar épülete előtt, innen megyünk majd a kocsmába. Két táncos is jön velünk, egy koreográfiát beszélünk meg, és szeretném, ha jelen lennél te is.
   – Szóval szükséged lenne a szakmai tudásomra, István? – vágtam oda csipkelődően.
   – Pff, a tiedre? Ne nevettess, Sárközi! – röhögött fel gőgösen. –  Csak azért kellesz, hogy ne legyek egyedül, ha ellenkezni kell. Máskülönben úgysem tudsz segíteni, nem vagy arra való!
   Hallottam a hangjában, hogy csak piszkálni akart ezzel, de amilyen rohadt mázlista, mindig betalál az ilyen szarkasztikus megnyilvánulásaival. Nem szándékosan tette, ezt tudtam, mégis a szívembe mart az összes szó, és igazat kellett adnom nekik. Bármennyire is biztos voltam magamban és a tudásomban, egyáltalán nem éreztem jónak magam ahhoz, hogy képes legyek elvezetni egy csoportot egy bizonyos célig, és ezt leginkább annak köszönhettem, hogy senki sem bízott meg bennem, senki sem akarta, hogy elindítsak valami újat, ami igazából valami régi volt, csak egy teljesen más köntösbe bújtatva. Gyűlöltem, hogy ennyire befolyásoltak az emberek véleményei, de mégis csak előadóművész voltam, és a nézőknek éltem; ha nem úgy táncoltam, ahogy ők fütyültek, sosem lehettem sikeres. Persze egy bizonyos szempontból én irányítottam saját magamat, én mondtam meg, mit táncolok, és hogyan, de táncolhattam napestig, ha nincs ki nézze vagy értékelje. Utáltam, hogy ennyire függött az előadó a nézőtől, és fordítva.
   Istinek feltűnt a némaságom, ezért köhintett egyet, majd egy sokkal kellemesebb, bűnbánóbb hanggal szólított meg.
   – Hé, haver, én egyáltalán nem úgy… – kezdte volna, de felocsúdtam, és gyorsan a szavába vágtam.
   – Tudom, Isti, nem is vettem magamra – mondtam, az arcomra kényszerítettem egy erőtlen mosolyt, még akkor is, ha nem láthatta.
   – Úgy is ismerlek, mint aki nem teszi – sóhajtott fel. Ebből jöttem rá arra, hogy észrevette a hazugságomat.
   – Akkor másfél óra múlva – zártam le a beszélgetést, aztán anélkül, hogy megvártam volna a válaszát, bontottam a vonalat.
   Ledobtam az ágyra a telefont, idegesen a hajamba túrtam, miközben hosszasan kifújtam a levegőt. Alig várom, hogy végre egyenesbe jöjjek!

✗✗✗

   Már besötétedett, mire odaértem, és időközben a hó is elkezdett hullani, ami nagyban megnehezítette a haladásomat. Isti, meg még két másik ember, az egyetem főbejárata előtt várt rám. Látszólag egyáltalán nem örültek annak, hogy várniuk kellett a hidegben, de mégsem nehezteltek annyira, mint ahogyan eleinte számítottam rá.
   – Szabi, bemutatom neked Petrát és Petyát. Srácok, ő itt Szabi, a jelenlegi lakótársam, a Nyíregyházi Művészeti Gimi egyik legkiemelkedőbb, Erdélyből származó sarja – mutatott be minket egymásnak túl nagy lelkesedéssel.
   Valahogy muszáj volt lendítenem egy kicsit a hangulaton. Mérget vettem volna arra, hogy Istiben lejátszódtak azok a bizonyos nem is te lennél, ha nem ezt tetted volna mondat, miután kimondtam a következő szavakat:
   – Szóval akkor ő a Petra – mutattam a srácra –, és ő lenne a Petya? – fordultam a lány felé, és próbáltam kérdőn pislogni rájuk, mint aki halálosan komolyan tette fel ezt a kérdést.
   Eleinte tényleg értetlenül meredtek vissza rám, egészen biztos megfordult a fejükben az épelméjűségem kérdése, de aztán rájöttek, hogy poénnak szántam a megjegyzést, és olyan hangosan kezdtek el nevetni, hogy a mellettünk elhaladó nő jól megbámult minket.
   – Máris bírlak, haver! – Petya macsósan belebokszolt a vállamba, amit én egy kaján vigyorral viszonoztam.
   Útközben az egyetemről beszéltek, esélyem sem volt bekapcsolódni a társalgásba, mert fogalmam sem volt, mi a téma. Eleinte múzeumokról volt szó, aztán valami terepmunkáról, én meg azon kezdtem el gondolkodni, hogy ez mégis hogyan kapcsolódhat a néprajzhoz és a hagyományokhoz, kultúrához. A gimiben volt néprajz órám, de ott inkább a magyar tájegységekkel ismerkedtem meg, ennek pedig köze sem volt ahhoz, amit ezek tanultak.
   A kocsma ugyanolyan füstös volt, mint előző este, így egyből tudtam, hogy ma is többen vannak az átlagnál. A tekintetem azonnal a pódiumon zenélő lányra összpontosult. Igaza volt Istinek, tényleg nincs kivilágítva, messziről abszolút nem látszik az arca, és az alakja is homályos, egy ismeretlen ember tuti rávágta volna, hogy egy termetesebb emberről van szó, holott Bogi nem lehetett több ötven kilónál.
   Kikértük magunknak az italunkat, aztán helyet foglaltunk annál az asztalnál, ahol tegnap is ültünk.
   – Szóval akkor a koreográfia – kezdett bele Isti, mire azonnal felkaptam a fejem. – Február vége van, és kábé május közepén lesz a magyar szakok gálája. – Itt felém fordult, és inkább nekem magyarázott. – Ez kábé annyit tesz, hogy a BBTE[1] összes magyar szakja egy-egy előadást mutat be arról, amit képvisel. Ez lesz a zsinórban a második, de sorrendben a harmadik év, hogy a néprajzosok táncolni fognak. Az első akkor volt, amikor még a bátyám is tagja volt, ő és Bogi indította el az akkori csoportot.
   Elakadt a szava; azonnal rájött, hogy valamit elkottyantott. Arról tudtam, hogy a bátyja három évvel ezelőtt meghalt egy autóbalesetben, de arról fogalmam sem volt, hogy Boginak valami köze volt a sráchoz. Lórit csak futólag ismertem, ugyan a táborban egy csoportba voltunk osztva, mégis inkább Istivel barátkoztam, holott ő néhány évvel fiatalabb volt nálam. Az új információt nem tudtam hova tenni, de a mellettem ülő srác nem is akart kisegíteni.
   – Szóval arra gondoltam, hogy valami ütőst kéne kitalálni. Valami teljesen újat, ami egyszerre népies, és mégis mai, sokat mutat, közben mégis szerény – vágott a szavába Petra, és mindhárman őt lestük. – Tudom, hogy a mezőségi eléggé megszokott táncnak minősül, nemcsak úgy amúgy, hanem a környéken is, de mi lenne, ha nem viseletben táncolnánk, hanem teljesen feketében?
   – Ez nem rossz gondolat – értett vele egyet Isti. – Petya, neked valami ötleted?
   – A legényes mehetne szimplán ütemre, nem zenére.
   – És ha dorombra menne? – szóltam közbe, és mind felém kapták a fejüket.
   – Az micsoda? – kérdezett vissza a lány.
   – Nem ismeritek? – Összeráncolt homlokkal meredtem rájuk, de mind úgy néztek rám, mint egy átlag diák matekórán. – Van itt wifi?
   – Persze, de le van kódolva – mondta Isti, miközben kihalászta a mobilját a zsebéből. – Itt az enyém, mit akarsz mutatni?
   Azonnal kikaptam a kezéből, felnyitottam, és felmentem a Youtube-ra.
   – Ha jól rémlik, márpedig jól rémlik – kezdtem hozzá, miközben beírtam a nevet a keresőbe –, akkor a Magyar Állami Népi Együttesnek van fent egy olyan legényes videója, ahol a férfi doromb dallamra táncol. Ééés, itt is van!
   Alighogy kimondtam, elindítottam a videót, és középre tettem, hogy mindenki jól láthassa. A felvétel kicsit füstös volt – pont, mint a kocsma –, de a csapások még így is jól kivehetőek voltak. Ugyan a legényes méhkeréki volt, és nem biztos, hogy a csoport ismerte a tájegységet, de az megoldható lenne, ha a tánc kiválasztása után kutakodnának a tipikus hangszerek után az adott térségben, aztán ebből kifolyólag összeállíthatnának egy színpadi produkciót.
   Az arcukat mustráltam, és nem kellettek szavak, biztos voltam benne, hogy tetszett nekik, ez rájuk volt írva.
   – Szerintem ez egy nagyon jó ötlet – helyeselt Petya. – Ez jó kiindulási pont lehetne az előadáshoz. Kösz, Szabi, az Isten küldött mellénk! – Ezzel felém emelte a sörös korsóját, és biccentett egyet vele ivás előtt.
   – Szerintem tartsuk meg ezt a fiút, tetszenek az ötletei – bólogatott hevesen Petra is, és nem tudtam megállni nevetés nélkül a beszólását.
   – Megtisztelő, hogy megtartotok, kiváltságosnak érzem magam miatta – öltöttem rá a nyelvemet.
   – Szóra sem érdemes – bazsalygott rám a lány a forró teája mögül.
   – Akkor ezt meg is tárgyaltuk. Javaslom, zárjuk le a beszélgetést, és mindenki kezdjen el tervezni abból kiindulva, amit most átbeszéltünk, és ha van valami ötlet, akkor azt azonnal megosztjuk egymással. Rendben van így?
   Mindketten egyetértettek Istivel, én is rábólintottam, bár feleslegesen, hiszen nem tartoztam a csoportjukhoz. De azért jól esett a lelkemnek, hogy tetszett nekik az ötletem, egy kicsit felelevenedett bennem a koreográfus énem, és szárnyalhatott, még ha csak rövid ideig is.
   Fogalmam sem volt, mit kezdek majd akkor, ha mással kell foglalkoznom, és nem a tánccal. Megőrjített a tudat, hogy el kell magamban rejtenem a tudásomat, a tehetségemet, a személyiségemet, mert nem tudok vele érvényesülni a városban.
   Ekkor eldöntöttem valamit: ha március végégi nem találok munkát, visszamegyek Zilahra, és ott próbálkozok.
   A döntés súlya áramütésszerűen futott végig az egész testemen. Nem akartam ezt, nem akartam feladni a nagyvárosi életet, de ha tényleg nem szerzek olyan munkát, amit szeretek, akkor kénytelen leszek visszamenni abba a városba, ahonnan évekkel ezelőtt elmenekültem.
   – Imádom ezt a helyet. Nem tudom, ki a zenész, de az biztos, hogy nagyon tud!
   Petra szava rántottak vissza a jelenbe. Eleinte fel sem fogtam, miket mondott, csak akkor, amikor Petya egyetértett vele, és elkezdtek a kalotaszegi dalokról beszélgetni. Tényleg fogalmuk sincs, ki ül tőlük alig tíz méterre. Ha a sejtéseim nem csaltak, ők is ismerték Bogit, sőt egy csapatban táncolhattak egy darabig, vagy valamilyen úton-módunk közük lehetett egymáshoz. Ők talán tudják, miért lett olyan, amilyen – jutott az eszembe ez az eshetőség, amit azonnal el is vetettem. Ha hihettem Istinek, akkor Bogi előbb-utóbb önszántából mondja el nekem a problémáit, így felesleges lenne utána nyomoznom.
   – Bogival amúgy mi a helyzet? Rég beszéltél róla.
Petra mintha csak a gondolataimba látott volna, úgy hozta fel ezt a témát.
   – Ott zenél a hátadnál! – válaszoltam volna legszívesebben Petrának, de visszafogtam magam.
   – Egész jól van. A délután beszéltem vele, valami vizsgára tanult, és van egy olyan sanda gyanúm, hogy most is épp azt csinálja – mondta aztán Isti tettetett nyugalommal.
   Ritkán hazudott, de ezt sikerült szemrebbenés nélkül elmondania. Láttam az arcán, hogy nem szeretett volna erről beszélni, de ez csak nekem tűnt fel, a társaságunk másik két tagja észre sem vette a változást. Másra terelődött a téma, de már egyáltalán nem figyeltem rájuk. A tekintetemmel keresgélni kezdtem Bogit, ekkor tűnt fel, hogy már rég nem szólt a zene. Körbenéztem a teremben, és feltűnt az ismerős alakja a mellettünk lévő üres asztalnál. Ahogy felnéztem az arcára, egyből találkozott a tekintetünk. A maszk még rajta volt, és egyáltalán nem tűnt úgy, mint akinek szándékában állt megszabadulni tőle, de a csillogó szemét nem tudta elrejteni előlem, főleg most, hogy ilyen közel állt hozzám.
   A szétnyílt ajkából és a kikerekedett szeméből arra következtettem, hogy hallotta a rövid beszélgetést, ami róla szólt. Én is elhűlten pislogtam rá, nem gondoltam volna, hogy ilyen nyugodtan, szinte szemrebbenés nélkül fogadja ezt. Az ajkához emelte a mutatóujját, én pedig lesütött szemmel bólogatni kezdtem. Nem tudom, hogy akkor tudatosult-e benne igazán, hogy én is ismertem a titkát, vagy csak így volt alkalma megkérni arra, hogy tartsam a szám, viszont engedelmeskedtem neki. Nekem semmi jó nem származott abból, ha elárulom őt, pedig rettenetesen furdalta már az oldalamat, miért kell annyira titokban tartani a kilétét.
   Ahogy elhaladt mellettünk, megcsapott a szél, ami magával hozta a parfümje édeskés illatát. Emlékeztem erre az illatra, aznap reggel is azzal fújta be magát. Ahogy az eszembe villant a délelőtti jelenet, akaratlanul is mosoly görbült a számra. Imádtam nézni a döbbent arcát, és sikerült elkapnom azt a pillanatot is, amikor felismert. Ha Isti nem nyit ránk, fogalmam sincs, mi történt volna. Ahogy előttem állt, és a szemembe nézett, elfelejtettem gondolni. Képes lettem volna olyat mondani vagy tenni, amit azonnal megbántam volna. Amikor felhozta a tegnap esti csujogatását, felébredt bennem az az énem, aki mindenáron bebizonyítja a maga igazát. Bár mondjuk azt kellett volna bebizonyítsam, hogy tudom, hova kell dugni. Ha hagyta volna, képes lettem volna megtenni, és ezzel a tudattal nem tudtam mit kezdeni.
   Az eszembe villant valami, ami nem hagyott nyugodni. Hátra fordultam, de már nem láttam, valószínűleg már elhagyta a kocsmát, de nem lehetett olyan messze, hogy ne érném utol.
   – Srácok, nekem lépnem kell, bocs! – álltam fel az asztaltól.
   A zsebembe nyúltam, előhalásztam pár lejt, ami állta a söröm árát, aztán magamra vettem a kabátomat.
   – Történt valami? – nézett rám Petra kíváncsian.
   – Még semmi, de még csak most kezdődött az este. Érezzétek jól magatokat!
   Nem vártam meg a reakciójukat, otthagytam őket, és már szaladtam is kifelé, ám az ajtón kilépve elbizonytalanodtam. Halvány fogalmam sem volt arról, vajon merre indulhatott, már nem látszott egyik irányból sem az alakja. Alapos körbenézés után tűnt fel a hóban a cipőnyom és a mellette húzódó vastag sáv, ami az egyik irányba vezetett. Ez biztos a hegedűtok miatt lehet! – jutott hirtelen az eszembe, és már szaladtam is.
   Szerencsére hosszú volt ez az utca, egy letérő sem volt erre, így alig száz méter után észrevettem őt. A nevét kiáltottam, kétszer, talán háromszor is, de csak a negyedik próbálkozásomra fordult hátra. Amint észrevette, hogy én vagyok az, értetlenség ült ki az arcára.
   – Miért jöttél utánam? – törte meg a köztünk beálló csendet.
   Próbáltam összeszedni magam, hogy ne tűnjek úgy, mint akinek fogalma sincs, mit csinál.
   – Ki tudja még rajtam és Istin kívül?
   A választ ugyan tudtam, viszont az ő szájából akartam hallani, amit pár másodpercig elfelejtett becsukni. Megkeményítette az arcvonásait, néhány lépéssel átszelte a köztünk lévő távolságot, és megállt közvetlenül előttem.
   – Semmi közöd hozzá, Szabolcs! – nézett mélyen a szemembe, majd a nyomatékosítás kedvéért megbökte az ujjával a mellkasomat. – Ha pedig jót akarsz magadnak, akkor elfelejted, hogy tudod rólam ezt az apróságot. Remélem, elég világos voltam.
   Ezzel a lendülettel hátat fordított nekem, és megindult az eredeti irányába, de alig tehetett két lépést, amikor a szabad kezénél fogva visszarántottam. A hirtelen lökettől elvesztette az egyensúlyát, és nekem esett. Egyik kezemmel a vállánál fogva tartottam meg, a másikat a derekához tettem. A sapkája oldalra csúszott, a kibontott haja teljesen eltakarta az arcát. Elengedtem az oldalát, óvatosan eltoltam az egyik tincset oldalra, a füle mögé, aztán a másikat is, és akkor… Akkor megpillantottam azt, ami miatt csak és kizárólag maszkban képes hegedülni. Abban a pár másodpercben egy csomó kérdésem válaszolódott meg, de legfőképp az, hogy miért nem szeretné, ha az emberek tudnák, ki is ő valójában.
   Ahogy feltűnt neki, hogy az arcát bámulom, azonnal kitépte magát a szorításomból, de még nem lépett el előlem. A haja ismét az arcába hullott, ezzel eltakarta a szeme alatt húzódó heget. Szólásra nyitotta a száját, de hang nem jött ki a torkán. Pillanatokig állhattunk így, mikor végül megtörtem a csendet.
   – Remélem, tisztában vagy azzal, hogy úgysem hagylak békén, ameddig ki nem derítem, miért vagy ilyen azokkal, akik szeretnek téged – vágtam oda a fejéhez, és tudtam, hogy túl durva voltam, de már nem másíthattam meg a kimondott szavaimat.
   Összeszorította az állkapcsát, ami annak a jele lehetett, hogy magába fojtotta a káromkodást.    Elképesztő volt látni, ahogy türtőzteti magát attól, hogy kiadja az érzéseit.
   – Életed legnagyobb baklövése turkálni az életemben. Ezt jól jegyezd meg!
   Ezzel végleg hátat fordított nekem, és nem marasztaltam. Ha tovább nyúztam volna, valószínűleg sosem állt volna szóba velem ezután.
   Csak néztem utána, és nem azon gondolkodtam, hogy vajon hol szerezhette azt az égésnyomot az arcán, hanem azon, hogy legszívesebben megcsókoltam volna.





[1] Babes-Bólyai Tudományképző Egyetem rövidítése